A sors vezetett el a szakácskodásig. Gyerekként mi sem volt természetesebb, mint hogy testvéreimmel a kertben játszva rám essen az ügyeletes napon sütött sárpogácsa készítő feladata. Az iskolás éveim alatt leckeírás helyett szakácskönyvekből másoltam ki kézzel a legjobbnak tartott recepteket, valamint idegen nyelveket is recepteken keresztül kezdtem elsajátítani.

Az érdeklődés az ételek és a gasztronómia iránt sosem lankadt az évek során, sőt! Ami viszont biztos, hogy nagy családban felnőve az étkezés, legalábbis napi szinten, inkább arról szólt, hogy legyünk túl rajta. „Vájúhoz” – szólt a felszólítás a szülőktől. Ez annak idején teljesen természetesnek tűnt, de az évek alatt rájöttem, hogy az étkezés az egy szertartás valójában, és nagyon fontos, hogy egy szépen megterített asztalnál, jó társaságban költsük el az ételeket. (Ma már csak nevetek, amikor eszembe jut, hogy annak idején testvéreimmel leporelló könyveket használtunk kihajtogatva holmi bástyának a tányérjaink körül, nehogy bárki is lopni merjen az adagunkból).

Gimnáziumi éveim alatt a gasztronómia mellett elkezdtek komolyabban érdekelni az idegen nyelvek. Nagy hangsúlyt fektettem az angolra, mert ahogy az internet elkezdett az emberek és a korombeli gimnazisták életébe férkőzni a 2000-es évek elejétől, úgy jöttem én is rá, hogy ez sok lehetőséget tartogathat, függetlenül attól, hogy mi érdekel minket.

Amikor eljött az érettségi és a továbbtanulás, az angol szakot választottam bölcsészkaron. Döntésemet az határozta meg tizennyolc évesen, hogy miből voltam a ‘legjobb’ a suliban. A szakácskodás fel sem merült lehetőségként, mert azon a téren sosem voltam ‘osztályozva’ és nem is tudtam arról, hogy esetleg ‘jó’ lennék-e belőle. Egyszerűen csak érdekelt.

A változás magját az hozta meg, amikor az egyetem első évét halasztva 2004-ben, immáron friss uniós állampolgárként, elmentem London mellé gyerekcsőszködni, hogy jól begyakoroljam az angolt, mielőtt az egyetemen minden tantárgyat angolul kellene megértenem. Jó döntésnek bizonyult – több szempontból is!

Annál az ‘átlagos’ angol családnál akiknél dolgoztam, rengeteg új dologgal és főleg étellel találkoztam. Olyan kajákat raktak elém, amikről addig sosem hallottam, nem is láttam és nem is ettem, pedig már tizenkilenc éves is elmúltam. Legyen az egy stir-fry, fish pie, egy quiche, sharon fruit, egy thai curry, Yorkshire és bread and butter pudding, és sorolhatnám még a listát sokáig.

Hirtelen megnyílt a szemem a világ felé, és az egyetemet elkezdve nem hagyott az a gondolat, hogy ‘de jó lenne még világot látni.’ Teltek múltak az évek, és az egyetem mellett, hogy ne felejtsek el angolul, elkezdtem Budapesten élő külföldi családoknál gyerekekre vigyázni, ahol kedvemre angolozhattam amellett, hogy egy kis zsebpénzhez is jutottam. Olyannyira kibővült ez a kliens kör, hogy voltak olyanok is, akiknél cicára-kutyára vigyáztam két-három hétig úgy, hogy ‘kötelezően’ náluk kellett laknom amíg ők külföldön voltak, valamint egy olyan család is, aki felkért, hogy vigyem el két hónapra a három gyereket az USA-ba a nagyszülőkhöz, amíg ők Európában kell hogy maradjanak költözködni. Természetesen belementem a dologba!

Három és fél év telt el egyetemi hallgatóként az életemből, amikor elkezdett az a kérdés foglalkoztatni, hogy ‘mégis mi lesz belőlem?’. Élveztem azt amit csináltam, nem panaszkodhattam, jól mentek a tanulmányaim, dolgoztam is mellette, mindenem megvolt. Mégis, valami hiányt éreztem és nem láttam tisztán merre haladok. Valahogy nem akart körvonalazódni a dolog és úgy éreztem, hogy maga az egyetem hasznos ugyan, de semmi konkrét dolgot nem ad a kezembe. Éreztem, hogy változás lesz, de nem tudtam, hogy mégis milyen irányba és hogyan. Azt mondtam magamban, hogy ‘csináld jól amit most csinálsz, de ha jön valami más lehetőség, ugorj!’

Alig telt el néhány hónap, amikor érkezett egy e-mail, ami teljesen megváltoztatta az életemet. Ugyanaz a család, akiknek a gyerekeit egy évvel korábban Amerikába vittem ki a nyárra, megkértek, hogy ha tudok, menjek ki hozzájuk immáron Svájcba néhány hónapra, mert az anyuka visszaesett a mellrákba és kell a segítség. Pont vizsgaidőszak volt, és amint befejeztem a vizsgákat, már ültem is a repülőre.

Egy hónap telt el náluk, amikor a rák legyőzte a gyerekek anyukáját. Hirtelen abban a helyzetben találtam magamat, hogy válaszoljak arra a kérdésre, hogy tudok-e még maradni, határozatlan ideig. A szívemre hallgatva igent mondtam, és egy új időszámítás kezdődött.

Svájcban a mindennapjaim újonnan háztartásvezetéssel, gyerekek iskolába fuvaroztatásával, vásárlással és főzéssel teltek. Közel két év telt el így, náluk, ahol  a körülményekhez képest jól mentek a dolgok, és mondhatni előjött belőlem a ‘szakács ösztön.’ Sok motivációt és dícséretet kaptam ettől a családtól, akik arra bíztattak, hogy egyszer komolyabban is foglalkozzak a főzéssel.

Az egyetem két év alatt teljesen kifutott az életemből. Be szerettem volna fejezni, de az új bolognai rendszer nem tette számomra lehetővé a régi rendszer szerint megszerzett kreditjeim egyszerű átvitelét. Még a zürich-i egyetemre is elmentem többször utánajárni, hogy felvennének-e, de a felsőfokú német nyelvtudás (ahhoz, hogy angolt tanuljak…), alapfeltétel volt. Az esélyem egyenlő volt a nullával.

Feltettem magamnak a kérdést, hogy valóban az egyetem és a bölcsészkar-e az én utam, ha akaratlanul is ennyi akadályba ütközök? Valami mindig megakadályozott abban, hogy folytatni tudjam azt amit elkezdtem. Egyszercsak azt mondtam, hogy ‘elég volt, ha nem, hát nem!’

A család ösztönzésére elkezdtem kutatni gasztro sulik iránt. Voltak feltételek részemről, hogy ha nekivágok gasztronómiát tanulni, akkor milyen feltételeknek kell teljesülni. Az első és legfontosabb, hogy angolul tudjak tanulni, a másik pedig, hogy megfizethető legyen. Felütöttem a világtérképet, és az első az volt, hogy mégis, mely országokban beszélnek angolul. Anglia: oda nem akarok menni, mert ott már voltam, és különben se kövessük a tömeget. Addigra már mindenki Angliába akart menni. Amerika: jól hangzik, de Amerika nem a gasztronómiájáról híres, addigra már háromszor jártam ott és túl drága is lenne. Ausztrália: túl messze van, és feltehetőleg drága is. Ezután jött a válasz, hogy: Dél-Afrikai Köztársaság. Ki gondolta volna, mindenben egyezett a feltételekkel!

Egy év tudatos tervezés, spórolás és ügyintézés eredménye, hogy 2011 januárjában, a budapesti -10 fokból megérkeztem a fokvárosi kánikukába, ahol egy vidéki borgazdaság területén elhelyezkedő magániskolában megkezdem a vendéglátós tanulmányaimat. Hivatalosan ‘Hospitality & Catering’ kurzust választottam, ahol a tanulmányi időszakban nem a konyhában dolgoztunk. Megtanultunk olyan dolgokat, hogyan kommunikáljunk rendesen az emberekkel, hogyan terítsük meg a ‘nagykönyvnek’ megfelelően az asztalt, élelmiszer higiéniai ismereteket is elsajátítottunk, virágcsokrokat kötöttünk, kávét készítettünk profi gépekkel, elsősegélyt nyújtottunk, önkénteskedtünk afrikai családoknál, tanultunk a világ turizmusáról, koktélokat készítettünk, ételeket fotóztunk, borokat kóstoltunk, megtanultunk három tányérral felszolgálni, rendezvényekre jártunk dolgozni. (Egyszer még Dél-Afrika elnökének, Jacob Zuma-nak is szolgáltam fel ételt személyesen.)

A gyakorlati időszakra egy sikeres fokvárosi catering céghez kerültem (Dish Food & Social), akikkel rengetegfelé megfordultunk rendezvények kapcsán. A gyakorlat része volt, hogy az összes osztályon el kellett tölteni valamennyi időt. A raktárban kezdtem Simbával és Reggie-vel, ahol rendeléseket adtunk le, árút vettünk át, a raktárt menedzseltük és a hűtőből adtuk ki a szakácsoknak az alapanyagokat.

Ezután kerültem a konyhára, pont a karácsonyi időszakra. Hihetetlen pörgött az élet. A karácsony és a nyár dereka Dél-Afrikában egybeesik, úgyhogy a szezon nem is lehetett volna sűrűbb. Megfordultunk lóversenyen, borgazdaságokon, esküvőkön, zsidó bar mitzvah-n, céges rendezvényeken, magán villákban, jótékonysági esteken, szülinapi partikon és a többi. (Egyszer egy 400 fős magán bulin a sztárvendég a híres szenegáli énekes, Akon volt).

Ezután jött még jónéhány hónap az irodában, ahol a telefonhívásokra válaszoltunk, árajánlatokat készítettünk, receptek után kutattunk, interjúztattunk.

Mint minden viszont, egyszer a jó dolgok is véget érnek. A legutolsó hetemet egy csodálatos kirándulás a Kalahári sivatagban tette még felejthetetlenebbé. Amikor eljött a hazautazás napja, zokogva hagytam el Dél-Afrikát. Az addigi életem legmeghatározóbb projektje ért véget tizenhat hónap után. Csodálatos időszak volt!

Hazatérve Magyarországra két év Svájc és másfél év Dél-Afrika után nem volt könnyű. A családom ott volt, de a barátokat újra (vissza) kellett szerezni, már akit lehetett, már aki otthon volt. Először nem igazán találtam a helyemet, nem tudtam mihez kezdjek, kissé olyan volt, mintha egy véget nem érni tűnő álomból ébredtem volna fel. Eltelt egy egész nyár, meditáltam a hogyantovább-ról, mit kezdjek a frissen megszerzett tapasztalataimmal. Ismét tudtam, hogy a dolgok nem a szokásos módon fognak folytatódni. A gondolat, hogy ‘beálljak’ alkalmazottnak valahova amíg kiötlök valamit valahogy nem ‘illett’ a képbe. Persze azon kattogtam ez idő alatt is, hogy vajon meddig tudom még kihúzni a félretett tartalékaimból. Elkezdtem egy blogot, ahová fotókat töltöttem fel az ételeimről, amiket otthon készítettem, hátha jó lesz még valamire. Eltelt egy egész nyár, és még mindig nem tudtam semmit válaszolni arra, hogy mihez kezdek magammal. Kutattam az interneten, hogy mit is dolgozhatnék, és akkor gondoltam, hogy jó lenne megint családoknál dolgozni, de immáron nem gyerekekre felügyelni, hanem főzni. Hátha van ilyen akinek kellenék!

Találtam is ügynökségeket, de sokan rendre visszautasítottak tapasztalat hiányában. Nem volt túl jó érzés, de be kellett látnom, hogy nem hagyhatom abba a keresést. Ők nem ismernek, fogalmuk sincs milyen fából faragtak, csak azért is megmutatom. A kitartásnak meglett az eredménye. Sikerült egy olyan ügynökséget találnom, ahol azt mondták, hogy ‘na jó, szerintem tudunk neked egy melót.’ Ez a munka nem más volt mint chalet lány és szakácsként eltölteni a 2012/’13-as téli sí szezont a svájci alpokbeli Verbier-ben egy belga báró családnál. A fizetés a látszat ellenére alacsonyabb nem is lehetett volna, de gondolkozás nélkül elfogadtam. Kellenek az ugródeszkák!

Az igazi ‘újkor’ innentől kezdődik. A sí szezon befejeztével két hónap franciaországi utazás kezdődött a hugommal, majd nyolc hónap Belgium. 2014 februárjától pedig a dél-franciaországi levegő éltet, ami külön érdemel egy fejezetet. 🙂